Visszajelzés tőletek:

Otthon magamnak mindig is szoktam táncolni. Az első tapasztalatom a körtánccal az volt, hogy nem tudtam ugyanabba az állapotba kerülni, mint a „magányos” tánccal, nem volt az a szabadság, nem volt az a felengedés, nem tudtam igazán megnyílni a többiek jelenléte miatt. Illetve a mozdulatok is „kötöttek” voltak, nem volt improvizácó. Ez az érzés nem igazán tartott vissza. Úgy voltam vele, hogy akkor ebben a helyzetben mit tudok tanulni, mit tudok magamból előhozni. Először is időt kellett adnom magamnak, hogy a helyzetben megtaláljam azokat a dolgokat, amik a körtánc révén majd szebbé teszik az életem.

 Az első ilyen élmény volt a középpont. Hogy mindannyian egy középponthoz kapcsolódunk. Ennek a jelképe, az ehhez társuló érzések felemelőek. Ráéreztem, hogy a tánc megtelt egy olyan minőséggel, amit azelőtt nem igazán tapasztaltam: a közösség erejével. Egy csodaszép nyakláncnak láttam magunkat, s annak egy gyöngyszeme voltam én. Tulajdonképp az Élet maga is ilyen. Nem is nyaklánc, hanem imalánc, mála. S így az egész tánc egy szertartás, mise, transzcendenciával átitatott imává is válhat mindannyiunk számára. Több éve már, hogy időnként körtáncolunk. Volt, hogy a zene, a mozgás, a női kör, a nőtársak jelenléte gátakat szabott fel bennem, úgy hogy sírva fakadtam. Volt, hogy életerőt kaptam és visszataláltam egy elveszettnek hitt örömhöz és kacarászva táncoltam, mint egy kislány. Volt, hogy meditációs élménnyel ajándékozott meg… És volt, hogy „csak” táncoltunk együtt. Szeretem. Nekem az életem része a tánc, s a körtánc is. Köszönöm Ritának ezt is!